Egy 130 és egy 30 éves enciklika margójára

Az alábbiakban egy észrevételt olvashatnak két korábbi pápai enciklikáról, melyek máig ható aktuális kérdéseket elemeztek.

A körlevelek:

XIII. Leó Rerum novarum (1891. május 15.) és II. János Pál: Centesimus Annus (1991. május 01.)

A XIX. század végére a világban - a korábbi történelemi korokhoz képest - igen jelentős változások következtek be az élet minden területén. Ilyenek voltak:

• új politikai irányzatok alakultak ki (pl.: marxizmus, liberalizmus),
• új társadalmi szerkezet jött létre (tőkés, munkás/proletár),
• jelentős fejlődés a gazdasági rendszerben (termelékenység - hatékonyság növekedése, magasabb technikai színvonal, szakképzettségi szint növekedése),
• új technikai eszközök bevezetése (gőzenergia, belső égésű motorok, villamosság).

Mindezek a társadalom és a gazdaság teljes rendszerét átformálták. Létrejött az osztálytársadalom, új termelési formák jelentek meg (tömegtermelés). A munkaerőt, a munkást áruként kezdték használni (bérmunka). Ezekkel együtt járt a munkanélküliség megjelenése, ami a munkásság körében megélhetési problémákat okozott, s így nőtt a társadalmi elégedetlenség. Az emberek jelentős részének csökkent a szociális biztonsága.

A növekvő feszültségek társadalmi összecsapásokkal fenyegettek. Ennek a helyzetnek a vizsgálatával foglakozott XIII. Leó pápa föntebb említett körlevele.

Az enciklika első részében a nagy pápa kiáll a munka méltósága és a magántulajdonhoz való emberi jog mellett. Mint fogalmaz: "Minden egyes ember... munkájában fejezi ki és valósítja meg önmagát", s kapcsolatban van "a közjóval, mivel ... az államok gazdagsága a dolgozók munkájából ered".

Elutasítja kora szocializmusa szemléletének azon lényeges elemét, hogy "minden magántulajdont meg kell szüntetni és meg kell teremteni a javak közös birtoklását". Ezt a szocialista ideológusok azért hirdették, hogy a szegények "gyűlöljék" a gazdagokat. Mindezeket a "létező szocializmus" igyekezett is megvalósítani bukásáig, az 1990-es évekig. A magántulajdon közül a pápa a földtulajdont tartja a leglényegesebbnek, s nyomatékosítja, hogy alapvető jog az, "birtokoljuk azt, ami szükséges az egyén és családja boldogulásához". Kiemelt jelentőségű Leó pápa állásfoglalása a tekintetben is, hogy alapvető állami feladat kell legyen, hogy - az emberek számára garantálja - a vallás szabad gyakorlásának és különböző csoportosulásokban való önkéntes részvételnek a jogát.

Leó pápa elemzett kérdéseihez szólt hozzá II. János Pál pápa az 1991-ben készült enciklikájában, aki már az 1980-90-es évek nagy világpolitikai változásainak tapasztalatait is figyelembe véve állapította meg, hogy a "létező szocializmus" az egyén személyi autonómiáját is felszámolta. Gondoljunk csak a volt szocialista országokban a vallásgyakorlás szűkös lehetőségeire és következményeire, vagy arra, hogy miként üresedett ki ugyanott, ugyanakkor a szakszervezeti mozgalom.

Mindkét körlevél mélységesen elítélte az osztályharcot, ami a szocialisták, kommunisták szerint a hatalom megszerzésének, megtartásnak eszköze, s a célok eléréséért - máig is - minden lehetséges osztályharcformát megragad, megenged. Ez a gondolat képtelen a társadalommal a problémák megoldásáért "tisztességes vitát" folytatni.

A XIX. sz. végére egyre népszerűbbé váló liberalizmus az emberi szabadságjogokért nem forradalmi úton küzdő irányzat volt. Eredetileg kompromisszumokkal, de a gazdaságban - az állami beavatkozásmentes - szabad versenyt hirdetve próbálta céljait elérni.

Az Egyház szociális tanítása a maga keresztény elveivel küzdött már ekkor is a két ideológia ellen, s igyekezett közreműködni abban, hogy az állam biztosíthassa a legfontosabb szabadságjogokat a társadalom tagjai számára. Felkarolta a liberalizmus elfogadható, az emberi szabadság és személyi autonómia biztosítása érdekében megfogalmazott céljait. Ez a szándék a XIX. század végén a XX. század elején nagymértékben segítette az országok belső jogalkotását a szociális gondoskodás terén. Közreműködött abban, hogy fokozatos reformokkal - kapitalista körülmények között - szavatolni lehetett a minimális bérszínvonalat, a munkaidő korlátozását, a megfelelő pihenő idő (vasárnapi szabadnap) tiszteletben tatását. Létrejött a nyugdíj- és betegbiztosítás rendszere és alapvető munkavédelmi előírásokat vezettek be. Ezzel egy időben - a keresztény támogatási elvek figyelembevételével - termelő-, fogyasztási- és hitelszövetkezeteket hoztak létre, s az általános oktatás és szakképzés is sokat lépett előre.

A téves politika eszmék azonban - határokat nem ismerve - terjedtek. Képtelenek voltak a társadalmi csoportok és érdekek egymással igazságos egyezséget kialakítani. A problémák szélsőséges következménye lett a XX. század első felében a két világháború.

1945 után egész Európára kiterjedő, nagy háborús konfliktusok ugyan nem voltak, de az azóta eltelt időszak sem hozta meg az igazi békét, hiszen a gondok valódi okai nem szűntek meg.

1990-ig a kontinens egyik felén a kommunizmus rendezkedett be, ahol folyamatosan sérültek az egyéni-, társadalmi-, regionális jogok. A gondokat itt fokozta a rendszeres nemzeti jogsérelem is. Ehhez társult az állandó ellenségkeresés.

Európa nyugati része a szabad piaci viszonyok, a fogyasztói társadalom és a pénz mindenhatóságát hirdette. Tett ugyan lépéskeret arra, hogy a marxizmus pozícióit gyengítse, de az ún. "jóléti társdalom" víziójával az egyént, az embert eltávolította az erkölcs, a jog, a kultúra és a vallás tiszteletétől. Figyelmét az anyagi szükségletek kielégítésére irányította. Egyre több vonatkozásban eltért a 100 évvel korábbi klasszikus liberalizmustól. Ez már a neoliberalizmus kora, amely a szabadság helyett a szabadosság világát hirdeti.

Ma, amikor több mint 30 éve Európa "egységesülésének" útját járjuk, a kommunizmus zsákutcájából "kiszabadult térség" nemzetei számára is "ajánlott" ez a lehetőség. Ennek követése - érzékelhetjük -, milyen kockázatokkal, buktatókkal járhat együtt, s jövőnk, biztonságunk szempontjából milyen veszélyeket rejt. A nagy szabadságérzés lidércnyomása alatt ne feledkezzünk el a "nyugati jólét" tévútjairól, amelyeket ott már "alkalmaz" a társadalom (család felszámolása, abortusz legalizációja, genderizmus, multikulturalizmus veszélyei, hálózatok térnyerése, nemzetellenesség, emberellenes társadalmi csoportok létrehozása, törvénytelen gazdasági haszonszerzési módok jogossá tétele, emberi- és társadalmi szolidaritás hiánya, tömegkommunikációs eszközök alkalmazása a közgondolkodás átformálására, stb.).

Ezek ellen védekeznünk kell, amihez a legfontosabb eszközünk a keresztény szociális gondolkodás és problémamegoldás. Lényege az élet- és család védelme, az emberi-, társadalmi-, nemzeti- és nemzetközi szolidaritás. Fontos, hogy a fejlődés adta új tudományos és technikai vívmányok a valódi emberi jólétet szolgálják, s ne a félelemkeltést.

A védekezéshez kidolgozott célrendszerre van szükség. Ennek megalkotásához - alapként - a két elemzett enciklika szolgálhat, mivel érzékelhetjük, hogy 130, de 30 évvel ezelőtt is számtalan olyan probléma feszítette a társadalmakat, amik ma is aktuálisak.

Kis kitérőként álljon itt - a pillanatnyilag megoldásra váró hazai gondok közül - egy:

A hét pihenőnapjaként szolgál a vasárnap. Kérdés, de elgondolkodtató is, hogy az egyén vagy a család tényleges öröme-e a hétvégi külön munka után futás, vagy kinek az igazi érdeke a hálózatok (plázák) üzleteinek folyamatos nyitva tartása.

A válasz egyszerű: a heti pihenőnap alapvető emberi jog, az emberi méltóság része senkitől el nem vehető. Ezt igazolja a Tízparancsolat harmadik parancsa: "Az Úr napját szenteld meg!" Azaz, mi az Úr szava: "hat napot dolgozzál, a hetediken pihenjél!".

Tehát: .....

Ahhoz azonban, hogy a célok megvalósíthatók legyenek, mindenkor szükséges egy határozott, szabályozott, jól működő állami- és jogi háttér, s mindezt át kell, hogy hassa mély keresztény hit. 

Szerző: Szalay András

.